Az erdei pinty (Fringilla coelebs)
Augusztusban, amikor az erdei pintyek megjelennek a házunk előtt az utcában, akaratlanul is az őszre gondolok. A nyár még tartja magát, de valami már mozdul a madárvilágban. Az égen átvonuló gólyákhoz hasonlóan az erdei pintyek is jelzik, hamarosan véget ér a meleg évszak.
Az erdei pinty magevő énekesmadarunk, vonuló faj. Különleges azonban, hogy főként a tojók indulnak útnak délebbre, míg a hímek gyakran helyben maradnak. Kis csapatokba verődve, közösen vészelik át a telet, akár a legzordabb napokat is.
Tavasszal a hímek harsány éneke jelzi a revír foglalás időszakának kezdetét. Ilyenkor a szemlélődő megtapasztalhatja, hogyan jelölik ki a hímek saját territóriumukat, amelyet harciasan védenek. Aki hosszabb megfigyelést végez, az felfedezheti ezeket az ember számára láthatatlan határokat, és ahogy követi a madarak mozdulatait, a figyelőhelyeken megjelenő egyedeket, feltárul egy másik világ: a pintyeké.
Az erdei pinty hímje könnyen felismerhető. Feje hamvaskék, begye rózsásan vöröses, háta olajbarna, szárnyán jellegzetes fehér csík fut végig. A tojók színe visszafogottabb, barnás, olajzöldes árnyalatú. Fészkét leggyakrabban lombos fák ágvillájába építi fűszálakból, mohából, belül pehelytollakkal és szőrrel bélelve.
A házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros)
Nem minden madár igényli az erdők csendjét vagy a hegyek magányát. Van, amelyik épp ott érzi jól magát, ahol az ember él. A házi rozsdafarkú ilyen. Hajnaltól késő estig ott van az udvarunk peremén, a kerítésoszlopon, a tető csúcsán, a kéményen vagy az eresz alatt. Tegnap reggel is vele ébredtem, a hangjával. Ő az udvar kis őrzője, figyelője, mesemondója.
Hamvas szürke tollazata, fekete maszkja és a jellegzetesen rezgő, rozsdavörös farka összetéveszthetetlenné teszi. A házi rozsdafarkú nem fél az embertől. Fészket rak az udvari fészer gerendájára, egy régi ereszrepedésbe, vagy akár egy virágcserép mögé. Mintha tudná, hogy mi sem bántjuk őt. Sőt örülünk a jelenlétének. Egyik nap épp az udvaron voltam mikor a hím egy éles kanyarral szállt le a kerítésre, zsákmánnyal a csőrében. Egy másodpercre megpihent, mintha mérlegelne, aztán tovább rebbent a fészekhez. Egy pillanatra újra meg csodáltam. Ő a mozdulatlan reggelek madara, a napfelkelték halk kommentátora.
Hangja nem dal, inkább egyfajta reszelős, csilingelő recsegés. Néha csak egyetlen szót mond, máskor hosszabban mesél. A nyár hajnalain, amikor még az emberek alszanak ő már ott ül a tető sarkán, és belekezd a történetébe.
Kelemen László, Sepsiszentgyörgy
